Olvasási idő: 1 perc
Alapjába véve a tetőfedés ugyan olyan régi, mint az ember otthonteremtő tevékenysége. Bármilyen házat, épületet is húztak fel, mindig ügyeltek a környezet viszontagságaitól való megvédésre. Azóta folyamatosan csak fejlődik ez a lényeges elem az építmények tetején. Ebből kifolyólag két bejegyzésen keresztül fogunk utazni a tetőfedés fontosabb állomásai között.
A tetőfedések – tetőhéjazatok, tetőhéjalások – célja, hogy az épület belsejét, vagy esetleg kényesebb részeit megóvja a rá hulló csapadéktól. Ezen felül nem csak távol kell tartani a vizet, hanem a megfelelő módon el is kell azt vezetni, mindezt megfelelő gyorsasággal, tervezett irányba. Természetesen ezt a réteget is elég sok külső hatás éri, így mind szerkezetileg, mind anyagilag megfelelőnek kell lennie. A hatásokról körülbelül egy hét múlva olvashattok részletesebben.
Kezdetben az építmények legfelső részét levelekkel fedték le. Ezt követően tartós építményekhez már tartósabb és mutatósabb tetőhéjazat volt szükséges, ekkor megjelent az esztétikai igény is. Az ókori egyiptomiak agyaggal tapasztották be a legfelső részt. Kis-Ázsiában, Görögországban, ahol több csapadék hullik, ott nem felelt meg ez a technika. A görög építészeti kultúra olyan magas színvonalat ért el, hogy a tetőfedés sem maradhatott el az építmények korszerűségétől. Természetesen mind esztétikailag, mind szerkezetileg meg kellett felelnie. Ebből kifolyólag az i.e. VIII-VI. században kifejlesztették az égetett cserépfedés különféle módozatait. Az égetéses módszert, mellyel az agyag teljesen megszilárdult, Mezopotámiában tanulták a görögök. Így a görögök a tetőfedő cserepek készítésének ókori mestereivé váltak. Tudásukat később a rómaiak vették át, majd dolgozták tovább.
Na de hogyan alakult ezután? Következő bejegyzésemben elolvashatod.
